2019-12-23 15:53:00 | Bővebben...
 
 
 
 
 
 
 
 
2019-12-20 12:03:00 | Bővebben...
 
 
 
 
Február
 
 

 

 
H K Sz Cs P Sz V
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29  
 
Az összetett kereső segít Önnek abban, hogy szűkítse a keresési feltételeket. Minél több lehetőséget választ, annál nagyobb lesz a találati pontosság.  
 
Miben keressen: E-ügyintézés Városunk Önkormányzat
Tartalmazzák ezen szavak mindegyikét (pl.: "Megyei Város" azokat a találatokat sorolja fel, ahol a Megyei és a Város szavak is megtalálhatók )
Pontosan ezt a kifejezést (pl.: "Megyei Város" csak azokat a találatokat sorolja fel, ahol pontosan a Megyei Város kifejezés szerepel)
 
 
 
Megjelenés dátuma, vagy időszak
megadása esetén az időszak kezdete.
 
 
 
Időszak megadása esetén
az időszak vége.
 
Városunk
Kecskemét Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatal elérhetősége
 
6000 Kecskemét, Kossuth tér 1.

Telefon: +36-76/513-513
Telefax: +36-76/513-538
E-mail: kecskemet@kecskemet.hu
varoshaza@kecskemet.hu
cityhall@kecskemet.hu

 
Ügyfélszolgálat
 
Telefonkönyv
 
Helyi hírek
 
Ide írja az üzenet szövegét
címzett neve

cimzett e-mail címe:

feladó neve:

feladó e-mail címe:

 
Nyomtatás
2008.06.04. szerda
 

A Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj kitüntetettje

 

Dr. Bárth János néprajzkutató, nyugalmazott megyei múzeumigazgató kapta meg idén a Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díjat, melyet ünnepélyes keretek között adtak át a városháza dísztermében. Muzeológusként Bárth János személyéhez köthető a kalocsai múzeum országos tekintélyű intézménnyé szervezése, s a Lajosmizsei Tanyamúzeum létrehozása. Néprajzkutatóként 13 önálló kötet, majd kéttucat általa szerkesztett könyv, számos füzet, tanulmány, ismertetés, kiállítás-vezető és lexikon címszó elkészítése fémjelzi a nevét. Írásaival gyakran találkozunk évkönyvekben, monográfiákban, tanulmánykötetetekben, folyóiratokban is.

- Mit gondol, minek köszönhető a most átvett díj odaítélése? – kérdezem Bárth Jánost.

 
 
 

- Úgy vélem, Kecskemét városa a Duna-Tisza közén kifejtett munkásságom elismerése mellett most elsősorban azért jutalmazott, mert én szerkesztettem a 2002-ben megjelent kecskeméti monográfia első kötetét. Ezen kívül az 1997-2006 között szintén általam szerkesztett tíz kötet Cumania - a megyei múzeumi szervezet évkönyve - ugyancsak ott viseli a címlapján, hogy kecskeméti megjelenésű, e város egyik tudományos műhelyének produktuma. Az is eszébe juthatott valakinek, hogy azok az Erdélyről szóló könyveim, melyek Európa szakmai berkeiben és magánkönyvtáraiban már saját életüket élik, Kecskeméten születtek, itt jelentek meg, így valamilyen módon ennek a városnak a hírnevét is öregbítik.

 

- Az interjú címe a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére 2004-ben kiadott tanulmánykötetre utal, egyben azt is jelzi, hogy pályafutása két nagy korszakra osztható. Az első húsz évben kalocsai múzeumigazgatóként elsősorban Duna-Tisza közi témákkal foglalkozott. Az azt követő majd két évtizedben pedig Erdély került érdeklődése homlokterébe.

- Ez a felosztás nagyvonalakban igaz, de mindkét szakaszban voltak komolyabb kitérők. A jugoszláviai Bácskát például én mindig magaménak, megyénkhez tartozónak éreztem, így a Kiskunság, a Kalocsai Sárköz vizsgálata vagy a nagy keceli monográfia elkészítése mellett kezdettől nagy figyelmet szenteltem e délen fekvő táj kutatásának is. Főleg migrációs tanulmányaim jelentek meg erről a vidékről. Ugyanebben az időben az akadémia, illetve a néprajzi intézet országos tanulmányok készítésével is megbízott. Így foglaltam össze a magyar néprajz számára a magyarság települési hagyományait, illetve szintén könyvnyi terjedelemben foglalkoztam a katolikus magyarság vallásos életének néprajzával. Utóbbi 1990-es megjelenése nagyjából le is zárta ezt az alkotói korszakot. Ugyanebben az évben kerültem Kecskemétre a megyei múzeum élére, és ezzel szinte egyidejűleg elkezdtem erdélyi kutatásaimat. Székelyföldi vizsgálódásaim eredményeként több önálló könyv és általam szerkesztett tanulmánykötet jelent meg, de ebben az alkotói periódusban is születtek hazai vonatkozású tanulmányaim is. Jelen pillanatban is egy Dusnok-monográfia készítésén dolgozom.

- Jánoshalma határában az illancsi tanyavilágban született. Kalocsán járt gimnáziumba. Pesten doktorált, majd újra visszakerült a megye múzeumaiba. Mi késztette erdélyi kutatásokra?

- Az igen Erdély-szerető Molnár János öregbarátommal való utazgatások révén a Székelyföldhöz már korábban is sok személyes élmény kötött, valójában mégis a szakmai érdeklődés, egészen pontosan a tanyakutatások szálai vezettek el az erdélyi havasokig. Majdhogynem véletlenül vetődtem el 1990 októberében egy Székelyvarság nevű településre. Miközben a plébános útitársaimnak mesélt, én kicsit arrébb állva a késő őszi verőfényben fürdő táj szépségében gyönyörködtem. Így vettem észre a templommal szemben magasló fennsíkon egy zsindelytetejű faházat, kicsit odébb még egyet, majd távolabb is még néhány magányos épületet, s abban a pillanatban beugrott, hogy ezek itt bizony tanyák. Márpedig mikor én az új Magyar Néprajz negyedik kötetébe, később önálló könyvben is a magyarság települési hagyományairól írtam, mindent elolvastam, ami a Kárpát-medence településeivel kapcsolatba hozható, de olyanról még csak nem is hallottam, hogy a székely hegyekben magyar tanyák lennének. Világosan emlékeztem arra, hogy Princz Gyula geográfus a négykötetes Magyar földrajzban azt írta, hogy a tanya a magyar Alföldhöz kötődő gazdasági és kulturális produktum. A hegyi tanyákat nemzetiségiek, főként szlovákok, románok lakják: magyar hegyi tanya nincs. Erre most ott voltak a szemem előtt… Így kezdődött, s igen sokévi kitartó kutatómunka kellett ahhoz, hogy a tudományos világ számára is bizonyítást nyerjen az erdélyi magyar hegyi tanya léte. Szerveztem egy Bács-Kiskun megyei muzeológusokból álló kutatócsoportot is Varság vizsgálatára, s könyv is született erről: 1998-ban jelent meg „Havasalja havasa” címmel a közös munka alapján szerkesztett kötet. A harmadik évezred első éveiben egy másik erdélyi tanyás területen, az Úz folyócska völgyében kutattam. Az ott élő gyimesi eredetű csángókról szól a 2004-ben megjelent „Úz-völgyi magyarok” című könyvem. Közben visszakanyarodtam Székelyvarságra régi nagy szerelmem, a népélet vallási hagyományainak kutatásához, amiről a „Jézus dicsértessék!” című könyvemet írtam 2006-ban.

 
 
 

- Vallási témákkal már a hetvenes években is foglalkozott. Nem érezte, hogy ezzel erősen kilóg a sorból?

 

- Valóban nem volt divat akkoriban a vallásos életről írni, de tanulmányaimat a néprajzi folyóiratok megjelentették, engem pedig illancsi búcsúvezető öregapám révén személyesen is inspirált a téma. 1976-ban írtam az illancsi tanyák népének hajósi búcsújárásáról szóló tanulmányom, amit Bálint Sándor lektorált – őt ma már a vallási néprajz hazai megalapozójának tekintjük -, s a néprajzi intézet évkönyvében jelent meg 1978-ban. Idővel aztán minden búcsújáró helyet bejártam a Kárpát-medencében. Egyszer a székelyudvarhelyi Nagytemplom sekrestyéjének a padlásán, a lomok között rábukkantam egy 1784-es egyházi vizsgálat anyagára. Az akkori erdélyi püspök, Batthyány Ignác felvilágosultként nem hitt a csíksomlyói csodás gyógyulásokban, ezért vizsgálatot rendelt el. A tanúk vallomásait végigolvasva nyilvánvaló lett számomra, mint vallásos nevelésben részesült ember számára, hogy ezeket az embereket a hitük gyógyította meg. „A vígasztaló Napbaöltözött asszony” című 2000-ben megjelent könyvemben a talált vizsgálati anyagot egy tanulmány kíséretében az érdeklődők széles köre számára hozzáférhetővé tettem. A vallás egyébként mindig nagyon fontos kötelék volt az emberek között. Azon túl, hogy meghatározta a családok világképét, életmódját, olyan közösségteremtő erővel rendelkezett, ami ma is hiányzik az emberek nagy részének életéből.

- 2008 elején jelent meg „Az eleven székely tizes” című vaskos könyve, ami a csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek három évszázados működését mutatja be.

- Régóta foglalkoztatott a falvak, városok belső osztottsága, pl. az alvég és felvég társadalmi problematikája és hasonlók. Már az 1996-ban megjelent „Szállások, falvak, városok” című könyvemben is volt egy „Tizesek, fertályok, autonom utcák” című fejezet. Tudjuk, hogy a régi nagy magyar városokban – Kolozsváron, Debrecenben - is léteztek az ún. tizedek, s ezeknek az önálló településrészeknek saját közigazgatása, sokszor még saját temploma, temetője, faluhelyen saját erdője is volt. Sopronban, Egerben ezeket az autonom városrészeket például fertályoknak nevezték. Kecskemét egykori kerületeinek is nagyjából a hajdani tizesbeosztás volt az alapja. Mindennek érdekes módon kevés irodalma van. Hónapokig tartott, míg az említett rövid kis fejezet anyagát a magyar tudományos irodalom elszórt utalásaiból felkutattam. A székely falvak tizedeit – rövid i-vel, tájnyelvi ejtésben - tizeseknek nevezték. A „tizes” elsődlegesen településrészt jelent, de egyben közigazgatási és társadalmi egység is volt.

- Ezekben a tizesekben esetleg mégis továbbélt a magyaroknak az az autonómiája, amit Trianon óta nem kaptak meg?

- Ez így azért nem fogalmazható meg. Mindenesetre ennek a falunál is kisebb, önálló társadalmi szerveződésű csoportosulásnak valóban volt egyfajta autonómiája. Hozzátartozott a benne élő emberek önmeghatározásához is olyannyira, hogy Csíkszentgyörgyön máig szükségesnek tartják hangsúlyozni: pl. Kánya Imre vagyok, Jenőfalva tizesi vagy Bálint Ferenc Martonos tizesi. Visszatérve a tizesekről szóló könyvtervre, korábban azt gondoltam, hogy az orális kultúra, az elbeszélések alapján majd néprajzi módszerekkel dolgozom fel a témát, hiszen az erdélyi és a magyar történettudomány nem tudott a tizesek írásbeliségéről. Erre fel, hallom ám innen-onnan, hogy a helyiek mégiscsak őriznek ilyesféle iratokat. Gondolhatja, mennyire vártam, hogy egyet is kézbe vehessek ezekből. S megtörtént a csoda. Egy beígért napon pár irat helyett egy nagy délceg ember – ő is úgy, hogy majd megszakadt - hatalmas rakás protokollumot, kézzel teleírt, vaskos, bőrkötésű jegyzőkönyvet ejtett le elém. Erre én – szag után – középről kihúztam egyet, s a legelején olvasni kezdtem az ékes betűs írást: „Nemes Háromtizes konstitúciója 1795-ből”… Megborzongtam. Nyilvánvaló volt, hogy megint felfedeztem valamit. Két évembe került, de csűrpadlásokon, disznóólak padlásán, műhelyekben megtaláltam Csíkszentgyörgy nyolc tizeséből hatnak a teljes írásos anyagát – többek közt az első törvénykezési iratot 1619-ből. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy a falukutatás teljes irodalmát felülmúlhatatlanul jól ismerő Imre István professzor – akivel Kolozsváron sokszor beszélgettem – anélkül halt meg, szegény, hogy látott volna tizesjegyzőkönyvet. Azzal, hogy mintegy nyolcezer oldal fénymásolt tizesirat került be a kecskeméti kis műhelyembe, s még párezer olyan, amiben valahol említést tesznek a tizesről, új helyzet állt elő. A népi emlékezet helyett eredeti okiratok alapján írtam meg a „tizes könyvet”, csak szövegértelmezési gondok esetén fordultam eligazításért a csíkszentgyörgyi öregekhez. Romániában a rendszerváltás után a 2000 évi I. törvény alapján a tizesek saját erdőjüket, közbirtokaikat, ingatlanaikat visszaperelhették az államtól, s ennélfogva a régi csíkszentgyörgyi tizesek most újra működnek. Jelenleg úgy 400-500 ember alkotja egy tizes közösségét. Ennek ellenére a tizes továbbra is reliktum-jelenség, azaz egy régen nagy területen elterjedt kultúra olyan maradványa, amely ma már csak itt, ezen a helyen lelhető fel.

- Követendő példaként tárja az itthoni magyarok elé ennek az önálló kis közigazgatási egységnek a működését vagy színtisztán csak néprajzi munkának szánja?

- Mindez a maiak számára is sok tanulságot tartogat, mert a tizesek a közösség életének, a demokrácia gyakorlásának fontos színterei voltak. A történettudomány máig nagyon keveset tud a helyi közigazgatásról, a faluközösségek, a mezővárosok működéséről. Ha még egy szinttel lejjebb megyünk a falvakon belüli kisközösségek felé, lényegében akkor találunk rá az életszervezésnek, gazdaságszervezésnek, a szakrális ceremóniák lebonyolításának, a helyi törvénykezésnek, ezzel együtt a demokrácia fejlettségének arra az igen magas szintjére, ami városi vagy országos szinten ilyen színvonalon máig nem valósult meg. Mindig dühít, amikor azt a közhelyet hallom, hogy „Ha majd mi is négyszáz évig gyakoroljuk a demokráciát, mint az angolok…”, mikor nyilvánvalóan többszázéves múltra visszavezethető demokratikus hagyománya van a magyarságnak is, csak ismerni kellene. Más: valamikor a XVIII. században Magyarországon még leírtak olyat a tanyákra kiköltözött emberekre, hogy „barmok módjára élnek”. Nos, a tanyákon soha nem éltek barmok módján az emberek, sőt megvalósították a társadalmi önszerveződés olyan szintjét, ami máig példaértékű, gondoljunk csak az Erdélyben kalákának, a Bácskában móvának nevezett munkakapcsolatokra. A tanyasi önszerveződési törekvések a XIX. század közepétől folyamatosan élénkek voltak. A tanyasiak építettek maguknak haranglábat, kápolnát, szereztek papot, a maguk erejéből létrehozták az első tanyasi iskolákat… A XIX. század végére létrejött egy olyan településforma, amit tanyaközségnek nevez a tudomány. Ez jelentette a tanyasi társadalomszervezés csúcsát.

- Úgy tudom, Kecskeméten voltak olyan megyei vezetők, akik pozitívan viszonyultak a tanyakérdéshez.

- Ha Gajdócsi István és Romány Pál személyére gondol, minden bizonnyal. Romány Pálnak könyve is jelent meg 1973-ban „A tanyarendszer ma” címmel. Az adott történelmi időszak lehetőségeit kihasználva mindketten kiválóan végezték a munkájukat. Sokra értékelem a tudományokhoz, irodalomhoz, művészetekhez való hozzáállásukat is. Minden eszközzel támogatták a megyében folyó tudományos munkát, ami az őket követő vezetőket már kevésbé jellemezte. A hetvenes-nyolcvanas években például nem volt olyan országos politikus vagy más reprezentatív vendég, akit kecskeméti vagy megyebeli látogatása alkalmával ne hoztak volna el a kalocsai múzeumba. Az én tevékenységemben kezdettől nagy részt foglalt el a tanyakutatás. Így fordulhatott elő, hogy Romány Pál engem bízott meg a Lajosmizsei Tanyamúzeum létrehozásával, ami 1972-ben az első ilyen kezdeményezés volt az országban. A Föld boldogabb országaiban – Dániában, Finnországban, Kanadában, a Pó-síkságon - ma is rengeteg tanya van, és soha nem jutott eszébe senkinek, hogy ideológiai okokból ezt elmaradott vagy káros településformának nyilvánítsa. Az ottani agrárpolitika pedig tudja, hogy a tanyák igen életképes gazdasági egységek, s a tanyagazdaságok által befizetett adó egy részét vissza is kell juttatni a tanyák számára utak, közművek formájában.

- Ön majd két évtizede a Bács-Kiskun Megyei Nemzetiségi Alapítvány kuratóriumi elnöke is. A „nemzetiség” szó jelentése időről időre mást, illetve másokat takar. Ön hogy látja ezt?

- Lassan húsz éve, hogy megszerveztük az első nemzetközi néprajzi nemzetiség-kutató konferenciát, s azóta már épp most szervezem a hetediket. Mindegyik konferencia előadásainak anyaga megjelent egy-egy általam szerkesztett önálló kötetben. A Baján tartott konferenciákon bárki tarthatott előadást, ha munkájában Duna-Tisza közi népcsoporttal foglalkozott. Aztán maga a Duna-Tisza köze fogalma is bővült. Egyszer meg is fogalmaztam valamelyik írásomban, hogy nekem a Duna-Tisza köze Pestaljától Újvidékig tart. Soha nem néztem az országhatárt. Kutatásaimban magam is sok nemzetiséget érintettem: bunyevácokat, szerbeket, sokacokat, svábokat, ruszinokat, szlovákokat. Az, hogy ténylegesen ki számít nemzetiségnek, még a szakértők között is sok vitára adott okot. Volt, aki azt mondta, hogy a Csátaljára telepített bukovinai székely az nemzetiség, holott nem az, hanem magyar. Az időközben bekövetkezett változások is újragondolásra késztetnek a nemzetiségekkel kapcsolatban. Ezelőtt 20 évvel pl. a szabadkai bunyevácok nem számítottak még a hazájukban nemzetiségnek, míg most a horvát nemzetiségiek közé sorolják őket. Majdhogynem ott tartunk, hogy azt mondhatjuk nemzetiségnek, akiket az illető ország annak tart.

- Milyen módszerrel dolgozik?

 
 
 

- Nyolcszáz-kilencszáz méter magasan, a „világ végén” fekvő erdélyi magyar hegyi tanyák „fölfedezése” közben a magyar alföldi tanyakutatás módszertanát alkalmaztam. Az említett székelyvarsági kutatócsoporton kívül több alkalommal is szerveztem magam köré csapatot. Legutóbb például az Alsó-Fehér vármegyei Lapád nevű református falu kutatásába vontam be a fiatalabb nemzedéket - egyrészt a Bács-Kiskun megyei múzeumi szervezetből, másrészt frissen végzett egyetemi hallgatókból. Tavaly jelent meg „Lapádi vendégség” címen ez a Lapádról szóló tanulmánykötet. Volt, amikor a módszerek kombinálása hozta meg a várt eredményt. Ahogy már szó esett róla, a „tizes könyvem” megírása egyaránt támaszkodott szóbeli elmondásokra és korabeli írásos dokumentumokra. Utóbbiak feldolgozása korántsem egyszerű, hiszen nemcsak a latin nyelv ismeretét feltételezi, de olyan rálátást is, ami nélkül a sokszor egyéni sorsok történéseire vonatkozó feljegyzések általánosíthatósága, maga a rendszerezés szinte lehetetlen. A szegedi egyetem Néprajz Tanszéke hallgatóinak a magyar parasztság történetét mutatom be, illetve társadalomnéprajzi előadásokat tartok. Emellett – több mint tíz éve – a szerzett tapasztalatok birtokában a történeti források néprajzi elemzésének módszertanát tanítom.

 

- Mit tervez a jövőben?

- Az év közepétől újból egy nagy erdélyi téma feldolgozásába kezdek. Erdélyben hajdan a helyi egyházszervezetet a megye szóval illették. Vezetőjét, gondnokát megyebírónak nevezték. Az ún. „megyekönyvben” azt vizsgálom, hogyan működött az egyházi szervezet az erdélyi katolikus falvak életében: milyen vagyona volt, hogyan gazdálkodott, hogyan ítélkezett... Bár a könyv átfogó erdélyi kitekintésű lesz, a főbb példákat valószínű, hogy Csíkszentgyörgy életéből hozom majd. Aztán 2010 táján, ha még futja az időmből, visszatérek a Duna-Tisza közére. Több bácskai és Kalocsa-környéki téma várja, hogy egyszer megírjam.

Kada Erika

 
 
 
PROGRAMOK